Pekándió és rokonai

Orosz
Péter
A CARYA NEMZETSÉG DIÓI

Vázlat:
A Carya-fajok eredete

A Carya-diók közös jegyei
A Carya-diók megismert története
A Carya-diók
gazdasági jelentősége
Carya alba
Carya aquatica
Carya carolinae
Carya
cathayensis
Carya cordiformis
Carya floridana
Carya glabra
Carya
hunanensis
Carya illinoinensis
Carya kweichowensis
Carya laciniosa

Carya myristiciformis
Carya ovalis
Carya ovata
Carya pallida
Carya
palmeri
Carya texana
Carya tomentosa
Carya tonkinensis

A
PEKÁNDIÓ TERMESZTÉSE

Vázlat:

Pekándió-termesztés Amerikában
Pekándió-termesztés Kínában

A
Carya-diók a mi diónk unokatestvérei. Korábban
a Carya nemzetséget Hicoreae-nek is nevezték, mivel a köznyelvben a nemzetség
tagjait hikoridióknak mondják.A
tudományos Carya név ógörög eredetű, diót jelent. A mitológia szerint Carya Lakónia
királyának, Dionnnak volt a lánya, és Dionízosz diófává változtatta.A
Carya-diók északmerikai, kisebb részben kínai eredetűek. 17 önálló faj tartozik
közéjük, és 12 fajközi hibrid. Többségük diója fogyasztható, némelyik tényleg
ízletes, pl. a pekándió. A
jelenleg érvényes tudományos rendszerezés szerint (1978 óta) a Carya nemzetséget
három szekcióra osztják:


1. Sinocarya szekció. A kínai Carya-fajok tartoznak ide. Közös vonásuk, hogy csúcsrügyeikről
hiányoznak a többi Carya-fajra jellemző rügypikkelyek, továbbá hogy levélkeszéleik
simák.
C. cathayensis
C. hunanensis
C. kweichowensis
C. tonkinensis Kínai
nevük shan he tao.A
második és a harmadik szekcióba az északamerikai Carya-diók tartoznak.

2.
Apocarya szekció. Ezeket mondják pekán-hikoriknak.
C. aquatica
C. cordiformis

C. illinoinensis
C. palmeri

3.
Carya szekció. Ha mondhatni, ezek az „igazi” hikorik.
C. floridana
C.
glabra
C. laciniosa
C. myristiciformis
C. ovalis
C. ovata
C.
pallida
C. texana
C. tomentosa

Ha
a pekán-hikorik és az igazi hikorik közötti különbséget keressük, annyit találunk,
hogy az előbbiek csúcsrügyei legfeljebb hat rügypikkelyt tartalmaznak, amelyek
éle tapintható, és nem fedik át egymást. Az igazi hikorik csúcsrügyén 6-12, egymást
átfedő rügypikkely van. A botanikusok a rügypikkelyek számát a hideghez való alkalmazkodással
magyarázzák.

A
további eltérések csak segéd-fogódzót adnak a fajcsoportok elkülönítéséhez, de
nem mérvadóak. A pekán-hikorik levélkéinek száma 5-13, az igaziaké 5-9. A pekánok
kopáncsán több „szárny” van. Ha dióikat keresztbevágjuk, az igazi hikoriknak nincs
dupla fala vagy belső gerince, ami a dió alapjánál négy részre osztaná a belet.
Bár ez a pekándiónál sincs meg. Az ázsiai Caryáknál is hiányzik a belső, dupla
fal. Végül az összes pekán-hikori diploid (n=16) kromoszómaszámú, az igaziak diploidok
vagy tetraploidok (n=32).


A Carya-fajok eredete

A
Carya-fajok eredetéről röviden annyit, hogy a diófélék családjának többi tagjaitól
való elkülönülésük 70 millió évvel ez előtt történhetett meg, a többi diófélével
átmeneti állapotot mutató maradványok ebből az időszakból kerültek elő. 50 millió
évvel ezelőtti maradványok Eurázsiából ugyanúgy felszínre kerültek, mint Észak-Amerikából.

Az első
felismerhető Carya diótermés 34 millió éves, Coloradoban találták meg. 20 millió
éves Carya-maradványokat ugyanúgy megtaláltak Európában, Németország területén,
mint Kínában. Azt mondják, a Carya-nemzetség Amerikában különült el a többi dióféléktől,
és terjedt vissza Ázsiába a Bering-hídon át.

A
harmadidőszakban a Carya-diók nagy létszámban tenyésztek az egész északi féltekén.
Nemcsak Európában – például a Spitzbergákon, – hanem Szibériában és Grönlandon
is. Eocén-kori fosszilis maradványaik Budapesten is megtalálhatók, a Kis-Svábhegyen.
(Forrás: Révai lexikon)

A
Carya fajok Európában 2 millió évvel ez előtt, a Pleisztocén korban haltak ki,
az eljegesedés miatt. Számuk ugyanekkor Amerikában is erősen lecsökkent, Amerika
nyugati részéről ekkor tűntek el, a nyugati part- és hegyvidéket azóta se foglalták
vissza.

Érdekesség,
hogy a korábbi Carya-dió maradványok vékonyabb héjúak voltak a maiaknál, és a
héj belső, második fala is hiányzott. A héj vastagodása időben egybeesik a rágcsálófélék,
például a mókusfélék nagyobb elterjedésével, a héj-vastagodás mintegy védekezést
jelent a diótermések számára. Ebből a fejlődési trendből a pekándió képez kivételt,
amely megtartotta a héj vékony jellegét, és hiányzik a másodlagos belső fal. Bár
az is lehet, hogy a többezer éves emberi beavatkozás, szelektálás eredményezte
az ember számára kedvezőbb vékonyhéjú formák terjedését.

További
észrevétel a Carya-diók fejlődésével kapcsolatban, hogy a jelenlegi diploid kromoszómaszámmal
(n=16) szemben korábban 8 kromoszómával rendelkezhettek a diófélék, a kromoszómaszám
duplázódása a hibridizáció eredménye lehet.


A Carya-diók közös jegyei

Függőlegesen
feltörekvő, hengeres koronájú nagy fák. (Persze, ha van elég helyük kifejlődni.)
Fejlett, erős főgyökerük biztosan horgonyozza őket a legkülönbözőbb (homokos,
mocsaras, stb.) talajokban is.Hajtásaik,
vékonyabb ágaik úgy különböztethetők meg a Juglans diók hajtásaitól, hogy a Caryák
fabele sima, a Juglansoké rekeszes.Páratlanul
összetett leveleik fűrészes szélű, lándzsás, hegyes levélkékből állnak, amelyek
megdörzsölve kellemes, aromás illatot adnak. A levélkék száma 5-21. A kínai Caryák
levele simaszélű.A Carya-diók – mint a diófélék családjának valamennyi tagja – egylakiak. Hím-
és nővirágaik különböző módon helyezkednek el, ugyanazon a fán. 7-8 cm hosszú
karcsú, csüngő porzós barkáik egy vagy két pár, szembenálló, pikkelyes rügyből
fejlődnek, a hajtásrügyek kibomlásával egy időben. Rügyenként három barka fejlődik. Nővirágaik
aprók, nem feltűnőek. A tárgyévi hajtás végén álló nővirág-füzérek (mondják peceknek,
tüskének is) 2-20 virágot tartalmaznak. A
hím- és a nővirágok ugyanazon a fán eltérő időben nyílnak. Így biztosítják az
idegen megporzást (heterozigota-hatást), ami az utódnövények életképessége, ellenállóképessége
szempontjából fontos.Diójuk
ősszel érik, kerek, vagy ovális, vaskos kopánccsal, ami a varratok mentén többé-kevésbé
4 lebenyre hasad, a fajtól és a genotípustól függően. A kopáncs hasadási módja
is megkülönböztető jegyet jelent a Juglans diókhoz képest, a Caryáké szabályosan
hasad, a Juglansoké szabálytalanul vagy sehogy sem. A kínai dió (Annamocarya)
kopáncsa pedig 4-9 lebenyre. A
termés kopánccsal vagy anélkül hullik. Csonthéjuk sima vagy szögletes. A kopáncs
nélküli diótermés alapján is megkülönböztethetők a Juglans dióktól, mert míg a
Juglansoknak nincs, a Caryáknak jellemző alapi plexusuk van. Az alapi plexust
sokáig nem tudtam, hogy micsoda, amíg a mellékelt képre rá nem bukkantam. A
Carya-fák gyümölcstermése ciklikus tendenciát követ.

A
Caryák közeli rokonok. Rengeteg fajközi hibridjük ismert. Természetes úton olyan
helyeken hibridizálódnak, ahol a Carya-fajok elterjedési területe átfedi egymást.
Az emberi úton létrehozott hibridek száma is igen nagy. A hibridekre most nem
térek ki.


A Carya-diók megismert története

Feltétlenül
szólni kell viszont a Caryák eddig megismert történetéről, már ami az emberi történelem
időszakára esik.

A
legkorábbi, ember által használt hikoridió-maradvány Texasból, a Baker-barlangi
ásatásokból került elő, i.e. 6100-ból, az emberi maradványok között pekándió levelét
és termését is megtalálták. És ettől kezdve az európaiak megjelenéséig a pekándió-fogyasztás
folyamatos lehetett az indiánok körében, hiszen ebben a körzetben az európaiak
megjelenését közvetlenül megelőzően, 1650-ből származó leletek ugyanúgy kimutatták
hikoridió (és Juglans-dió) fogyasztását.

Az
európai felfedezők első feljegyzései ugyancsak tartalmaznak hikoridió-fogyasztással
kapcsolatos információkat. Strachey 1612-ből származó beszámolója szerint a jelenlegi
Virginia állam területén élt „powhatan” indiánok halál-mítoszában a hikoridió
komoly szerepet játszott. Az indiánok a szellemeknek kukoricamáléból és „pokahichary”-nak
nevezett italból szolgáltak fel, hogy a halott szelleme nyugodtan utazhasson a
felkelő naphoz. (Ennek a „pokahichary”-nak a készítéséhez használtak tört hikoridió
belet, vízzel keverve.) Ez a szertartás mutatja a hikoridió régi, megbecsült helyét
az indián tradíciókban.

A
hikoridióról Cabeza de Vaca számolt be elsőként Európában, 1533-ban. Leírta, hogy
Texasban, a Guadalupe folyónál a hikoridió évente váltakozóan terem. (Ezt a tulajdonságát,
a terméskihagyást azóta is megtartotta.) Ugyancsak Cabeza de Vaca írja, hogy amikor
a Colorado folyó alsó szakaszánál utazott a mariame indiánok területén, kísérői
megálltak egy napra „diót enni”. Ez a dió kisméretű volt. Azt írja, akkora, mint
a korabeli dió Galíciában (természetesen a spanyolországi Galíciában). A diófák
számosak és igen nagyok voltak. Leírja, hogy télen ezek az indiánok két hónapon
át semmi mást nem ettek, csak diót. A
hikoridió olajáról Hernando de Soto számolt be elsőnek, aki 1539 és 1542 között
a jelenlegi USA délkeleti területein az indiánok körében nagyarányú dióolaj-előállítást
és fogyasztást tapasztalt, úgy hikoridióból, mint Juglans-dióból. Mindkettőt használták
konyhai használatra ugyanúgy, mint gyógyászati célra. Mint írja, ajánlatos, jó
szer fájdalmakra, hascsikarásra.

1771-ben
Bossu arról számol be, hogy az indiánok a palacsintájukat dióolajban sütötték.
1792-ben W. Bartram „régi, művelt hikori-mezőkről” beszél, a mai Georgia állam
területéről. Leírja, hogy egyes indián diótermelők többezer bushel (1 bushel=35-36
kg) hikoridiót tároltak otthon. A dióolajat úgy állították elő, hogy a darabokra
tört dióbélből forró vízzel nyerték ki az olajat, majd finom szűrőn (szitán) szűrték
át a masszát, és a szitán fennmaradó finom, tejszínszerű, hikoritejnek nevezett
édes krémet használták fel, különösen kukoricalepények készítéséhez.

Más,
korai feljegyzések szerint az indiánok a dióbelet magában is fogyasztották, italt
is csináltak belőle (Lawson 1714, Romans 1775). Talán nem érdektelen, hogy Ázsiában
is hasonló módon fogyasztották a Carya-diókat (Louis, 1921).

Nagyon
jó íjakat készítettek az indiánok a hikoridiók fájából. Ezt a korai európaiak
szó szerint a saját bőrükön is tapasztalhatták. Kéziszerszámokat is készítettek
belőle (du Pratz 1763).

A
chippewa indiánok a C. tomentosa-t gyógynövényként is hasznosították. A fiatal
dióhajtásokat görcsök ellen alkalmazták.

A
Carya-diók jelentőségét mutatja, hogy azoknak az indián törzseknek, amelyek területén
nem fordultak elő Carya-féle diók, szintén megvoltak a saját szavaik a különböző
Carya-fákra és diókra. A „hikori” elnevezés, amint a pokahichary ital neve is
utal rá, indián eredetű, ami több indián nyelvben is (powcohocora, pocohiquara,
powhigwara neveken) használatos volt, a betelepült európaiak is innen vették át
a Carya-fajok összefoglaló nevét.

A
Caryák közül a leginkább hasznosított dió, a pekándió neve is indián eredetű,
eredeti jelentése minden, nehezen, csak eszközzel (kővel, kalapáccsal) törhető
héjas termésre vonatkozott, pl. így hívták a chippewa indiánok is: pagan, többes
számban paganag. A Mississippi mentén élő algonkin indiánok nyelvén a pekán szó
ezt jelenti: „kézzel törhetetlen dió”. Francia felfedezők a Mississippi mentén
élő indiánoknál betűzték le a pekándió nevét, francia írással „pecanes”, ill.
„pacanes” néven. Spanyol felfedezők pedig „pacanos” formában rögzítették. Az angol
nyelvű „pecan” Webster 1773-as szótárában rögzült jelenlegi formájában.


A Carya-diók gazdasági jelentősége

A
Carya-diók közül a pekándiónak van a legnagyobb gazdasági jelentősége, az USA-ban
az éves pekándiótermés 125 000 t körül van, 260 millió dollár körüli értékben.
Ezen kívül a C. ovata és a C. laciniosa érdemel figyelmet a diótermelés szempontjából.
Hasznosíthatóságukat erősen korlátozza az igen késői, több mint tíz éves termőre
fordulás, valamint a rendkívül szakaszos, alacsony termés. Három évente várható
20-50 kg héjas termés kifejlett fánként. Gondot okoz, hogy a természetes, szórt
állású fákhoz képest „monokultúrában” igen erős a gomba- és rovarfertőzés veszélye.E legutóbbi
probléma megoldására irányulnak jelenleg is génmanipulációs kísérletek, betegség-ellenálló
fajták előállítására.

Mindegyik
faj értékes fatermelési szempontból is, azonban a fák nagy mérete a kertészeti,
diótermelési célok elérését hátráltatja. (Hasonló a probléma, mint a közönséges
diónál.) A hikorifák értéke lehet a telepítések fő szempontja, és a diótermés
másodlagos cél lehet. A jelen állapotban éppen a faanyag magas ára vezetett a
hikori-állományok megritkulásához.

Az
ázsiai Carya-fajok közül a kínai, a hunani és a tonkini dió termését fogyasztják,
de ezekből a fajokból nincsenek ültetvények. A kínai és a tonkini dió belét dióolaj-forrásként
is számon tartják. Olajuk kedvező, egészséges olajsav-összetétele biztató perspektívát
nyit termesztésük felkarolására, mert fizetőképes kereslet lenne rá a fejlett
országokban. Környezeti értékükön, látképi szépségükön kívül faanyaguk is értékes.

A hikorifák
anyaga a porózus, mégis vastag falú edénynyalábok miatt erős, rugalmas. Különösen
alkalmas kéziszerszámok (pl. baltanyelek) készítésére. Felhasználásuk sokoldalú.
Az automobilizmus ideje előtt Európában – nálunk is – a drágább hintók aljrészeit
hikorifából készítették.

Néhány
mai példa, mi készül hikorifából: sílécek, tornaszerek (pl. felemás korlát), tornacsarnokok
padlózata, görkorcsolyapályák, húsvágó tőkék, falburkolatok, raklapok, létrák.
Bútort és hangszert is készítenek belőle, pl. zongorát. A legapróbb, maradék faanyagokból
tipli készül. Hulladékanyagát húsok, sajtok füstölésére használják, rendkívül
kellemes aromája miatt.A
faanyagot viszonylag nehéz ragasztani, de rendkívül jól szögelhető.Hikorifa-anyag
nehezen szerezhető be.


Carya alba – Fehér hikoridió

Kanadában
a Carya ovala név is használatos. Mondják bozontos kérgű, vagy kagylós kérgű hikorinak
is (shagbark hickory, shellbark hickory).

Észak-amerikai.
A Nagy Tavak vidékének bennszülött fája.Jellemzően
durva kérge van, amint amerikai nevei is mutatják.Diója
édes, jóízű. Nehezen törhető, nehezen tisztítható. A bennszülött indiánok fontos
tápláléka volt. Kereskedelmi forgalomba is kerül, exportálják is.Fájából
lovas kocsikat, mezőgazdasági eszközöket, kézi szerszámokat készítenek, mert kemény,
tartós fája van. Vagy eltüzelik.A
termékeny, jó vízgazdálkodású talajokat szereti.Fajtái
közül a Neilson elterjedt, de hibája, hogy a bél jó része törés után sem nyerhető
ki a héjból. A Yoder No I hasonló a Neilsonhoz, de hosszabb szezont igényel. A
Weschke viszonylag bővebben terem, mint a Neilson, de termése igen apró, akkora,
mint egy ötcentes. A Wilcox a Weschke számára jó porzófa. A fajták gyakorlatilag
önmeddők, vegyesen telepítendők.

Három
ábra:

A
pekándióval (C. illinoinensis) alkotott hibridje Amerikában hican néven ismert.
Jelentőségét az adja, hogy a pekándió élőhelyétől északabbra, Kanadában is termeszthető.Erős
növekedésű, kiváló faanyagú fa. Diójáért a Henke és a Dooley F2 Burton fajtákat
termesztik. Ezek hasonló diót teremnek, mint az előbb említett Weschke, de jóval
nagyobb méretűt.


Carya aquatica – Vízi hikoridió

Nevezik
mocsári hikoridió, keserű, vagy vad pekándió néven is (water hickory, swamp hickory,
bitter pecan, wild pecan).

Az
USA délkeleti részén él. Mélyfekvésű, vizenyős erdők fája. Jó tulajdonsága, hogy
inkább eltűri a tágabb talajnedvesség-határokat, mint a többi hikori. Megél a
rossz vízgazdálkodású, tömör, légmentes talajokon, továbbá a télen elöntött, nyáron
kiperzselt területeken is. Kőris, szil és tölgy fajokkal alkot erdőket. Ezeken
az erdőkön belül a más fák számára már hasznosíthatatlan, rossz területeket foglalja
el.

Legkönnyebben
diójáról azonosítható. Diói kicsik, erősen lapítottak, határozottan négyszögletesek,
durva felületűek. Rendszerint sötétbarna színűek, vékony héjúak, jellemző dupla
belső fallal. A kopáncs 2 mm-nél vékonyabb, a varratokon végig feltűnő szárnyak
vannak. A dióbél redőzött, vörösbarna, erősen szájnyálka-összehúzó hatású.

A
fa megkülönböztetése a pekándiótól (C. illinoinensis) igazi kihívás. Levélkéi
általában keskenyebbek, valamivel simább szélűek. Csúcsrügyei pirosak, nagyon
sötét barnák, vagy feketék, oldalrügyeinek színe gyakran zsíros hatású. A tavaszi
kihajtáskor friss hajtásai bíborszínben játszanak, hajtásai valamivel szőrösebbek,
mint a pekándióé.Kérge
a sima, feszes kéregtől a bozontos, gubancos kéregig variálódik, a szárazabb termőhelyekre
az előbbi, a mocsaras élőhelyre az utóbbi jellemző. Kérge így néz ki:

Levele
7-15 levélkéből áll.

Dióját
néha eszik is, de jelentősebb összehúzó hatása, ezért inkább gyógynövény. Barna
festéket is készítenek terméséből. Termését egyébként az állatok, főként a vadkacsák
szívesen fogyasztják.Fája
jó minőségű, de a szárítás során repedezésre hajlamos.

A
pekándióval hibridizálódik. Az utód-példányok jellemző tulajdonságai átmeneti
helyen állnak a két faj – amúgy is nagyon hasonló – tulajdonságai között. A Louisiana-i
Állami Egyetem foglalkozik ezeknek a hibrideknek a kutatásával. Jelentőségüket
elsősorban az adja, hogy szélsőségesen roszz talajviszonyok között alanyként használhatók
más, értékesebb hikorik számára.1927-ben
a C. texana-val is hibridizálták. Ezt a hibridjét (C. x ludoviciana) sokan a C.
texana változatának tartják, de ez nem igaz.


Carya carolinae – Karolina-hikoridió

Másik
neve: déli bozontos kérgű hikoridió (southern shagbark hickory).Az
USA délkeleti részén honos.Diója
ehető, édes.


Carya cathayensis – Kínai hikoridió

Kínai
neve shan he tao, ami hegyi diót jelent (angolul mountain walnut). A kínaiak sokszor
– értelemzavaróan – csak he tao-nak, diónak mondják. Olyan is előfordul, hogy
xiao he tao-nak nevezik, vagyis kis diónak. Nyelvjárási neveiről jobb, ha nem
beszélünk, mert még inkább értelemzavaróak (shan xie = hegyi rák, ye qi shu =
vad lakkfa).A
fajt először Sargent írta le, 1916-ban.Eredeti
élőhelye Kína délkeleti részén van, a Hangcsoutól nyugatra eső hegyekben, ma már
Hunan és Jünnan tartományokban is termesztik. Erdei fa, vzfolyások mentén, hegyoldalakon
tenyészik. A hegyeken legfeljebb 1500 m magasságig található meg.20
m-re növő fa. Kérge fehér, sima, feszes.Csúcsrügye
rozsdabarna. Levélrügyei narancsszínűek, rügypikkely nélküliek.Levele
5-7 levélkéből áll, a levélnyéllel együtt 20-30 cm hosszú. A levélnyél narancsszínű.
Levélkéi nagyok, aprón fogazottak, mintegy 20 cm-esek. Egymáshoz közel ülnek a
levélkenyélen. A csúcsi levélkét a két szomszédos levélke meghaladja nagyságban.
A levélkék alapjuknál keskenyen indulnak, fokozatosan szélesednek 7-8 cm-esre.
Csúcsuk közelében megint keskenyednek.A
levelek fonáka is narancsos árnyalatú.
Későn, április-június között virágzik,
diótermése augusztusban-szeptemberben érik.Dióját 2-4 mm vastag, narancsszínű burok veszi körül. A burok 4 varrat mentén
oszlik lebenyekre. Diója általában köralakú-elliptikus, kerekded alappal, hegyes
csúccsal. (2-3 cm hosszú, 1,5-2,3 cm széles). A dióhéj 1-2 mm vastag.Diója
ehető, fogyasztása pirítva általános, ezen kívül édességeket készítenek belőle.
Olaja étolajként és a festészetben kerül hasznosításra.Kínában
nagy területen, 16.000 ha-on termesztik, amiről évente mintegy 5.000 t diótermést
szüretelnek. A termelés központja Chang Hua körzet. De igen nagy a vadon termő
fák diójának begyűjtéséből származó termés is.Termesztésével
külön fejezetben foglalkozom.Fáját
kéziszerszámok készítésére használják

A
kínai hikori és rokonainak rajza:


Carya cordiformis – Keserű hikoridió

Némelyek
még mindig régi nevén, Juglans cordiformis-ként ismerik. Mondják keserű diónak
(Carya amara, Nogal amaro), keserű hikorinak (bitternut hickory), mocsár-hikorinak
(swamp hickory), disznódiónak (pignut).Latin
neve a terméshéj alakjára utal.A
legszélesebb körben elterjedt hikorifaj, Quebec-től Louisiana-ig, New Hampshire-től
Texasig szinte kontinensnyi területen él.Sokféle
termőhelyen előfordul, extrém száraz és nedves körülmények között is megél. Természetes
erdőkben tölgyfélékkel alkot elegyet.Oszlopos,
terebélyes, 30 m-re megnövő lombhullató fa. Alkata fiatalabb és idősebb korában:

Kérge
világosszürke, sima, idővel berepedezik.

Törzse:

Rügye:

Levelei
sötétzöldek, szárnyasan összetettek, mintegy 25 cm-esek, rendszerint 5-7-9, hegyesen
fogazott, mintegy 15 cm-es levélkéből állnak. A középső levélke a legnagyobb.
A levélkék mindkét végük felé elkeskenyednek, a levélnyélen levélkenyél nélkül
ülnek. Erre mondják azt, hogy levelei jellemzően szimmetrikusak. A levelek szimmetriája
az egyik legjellemzőbb ismertetőjegye. A levélkék alsó felülete világos pikkelyes,
az alapi részük közelében.Rügyeiről
könnyen felismerhető. A téli rügyeket kénsárga, hámló, levélszerű rügypikkelyek
fedik.Lombja
ősszel aranysárgára színeződik, mégis azt mondják, tavasszal a legszebb.Virágai
aprók. A barkák hármas csoportban nyílnak.Termése
2-3-as csoportokban terem. 2-4 cm-es, némileg lapított, zöld burkú, szív alakú,
gömbölyített, vagy körte alakú diótermés. Kopáncsa vékony, a varratok mentén a
termés csúcsától a közepéig futó szárnyakkal. A diótermés vagy a kopáncsban marad,
vagy a kopáncs félig felnyílik róla. A dióhéj vékony, sekély rovátkák díszítik.
A diót keresztbevágva feltűnő a másodlagos belső héj és az erős belső válaszfal,
amely a belső tér feléig tart. Bele redőzött, szürke, keserű, ehetetlen, az amerikai
indiánok mégis megeszik néha.Kertészeti
célra nem termesztik, bár két fajtáját is kinemesítették, a Halesite-ot (amely
1918-ban elnyerte a „legvékonyabb héjú hikori” címet) és a Hatch-et.Fatermesztési
célra rossz termőhelyi viszonyok között jön számításba.Fája
kemény, nehéz. Hordókat, kocsiszerszámokat, mezőgazdasági szerárukat készítenek
belőle, valamint tüzelésre használják.Kérgét
megformálva székeket készítenek belőle.A
pekándióval létrehozott fajközi hibridje a C. x brownii, aminek az az értéke,
hogy a pekándió termesztési körzetének északi határát tolja ki. Ennek 6 nemesített
fajtája ismert. Dióik többé-kevésbé ehetőek.A
C. ovata-val alkotott fajközi hibridjének (C. x laneyi) 11 elismert fajtája létezik.
A C. ovalis-szal (C. x demareei) is van hibridje.


Carya
floridana – Bozót-hikori

Csak
Florida középső területein, Osceola megye környékén él.Rügyeinek
és alsó levélfelületének bőséges, rozsdaszínű pikkelyeiről ismerhető fel. Egyébként
a C. texana-ra hasonlít, megkülönböztethetetlenül, csak az élőhely alapján választható
külön. Még dióolajuk kémiai analízise is azonos olajsav-összetételt mutat.Habitusa
változatos, nagy bokor formától a 15-20 m magas fáig terjed.Diója
az ismert legenergiadúsabb dió. Fogyasztói köre ezért igencsak változatos: rágcsálók,
fekete medve, rókák, mosómedvék és a vastag, kemény héj átrágására specializálódott
rovarok eszik meg.


Carya glabra – Kerek hikoridió

Sokféle
neve van: seprű- (broom), disznó- (hognut, pignut), ovális (oval), piros (red),
vagy piros szívű (redheart) hikoridió.Észak-Amerika
keleti felén él. Élőhelye részben átfedi a C. ovalis élőhelyét. Sokan egy fajnak
tartják a kettőt. Talán aszerint különíthetők el, hogy a kerek hikori völgyekben,
vízfolyások mentén, árnyékos domboldalakon él, a C. ovalis pedig rendszerint felföldeken,
száraz domboldalakon.Tölgyerdőkben
képez kisebbséget.Kérge
sima. Levélkéi kerekdedek, rendszerint 5 levélke alkot egy levelet.Körte
alakú termései sima kopánccsal borítottak, amelyek részben leválnak. Diói változatosak.
Kemény és puhahéjú, édes és fanyar belű. Az amerikai indiánok ették is.Rönkjéből
lovas kocsikat, mezőgazdasági eszközöket és szerszámokat készítenek. Fáját tüzifaként
is hasznosítják.A
fajhoz tartozónak nevezik az 1896-ban bejegyzett Brackett fajtát, de ez tévedés.
Küllemre is egészen más, a C. ovata és a C. cordiformis hibridje, a helyes neve
C. x laneyi. Csak hasonlít a kerek hikorira.A
kerek hikori az ovális hikorival könnyen hibridizálódik.


Carya hunanensis – Hunani hikori

Kínai
neve hu nan shan he tao. Kína három délkeleti tartományában az erdőkben fordul
elő, a folyópartokon, a völgyekben.14-15
m-esre növő fa. A hajtások csúcsrügyei csupaszok, rozsdabarnák.A
hunani hikori nagyon hasonlít a kínai hikorira. Leginkább leveleinek színe azonos,
ami kifejletten kifejezett zöld, fiatalon pedig rozsdabarna vagy bronzos. A két
faj leginkább a levélkék száma alapján különíthető el.Levelei
20-30 cm-esek, 5-7-9 levélkéből állnak. A levélkék mérete 11-18 x 3,5-7 cm. A
levélkék alakja elliptikus-lándzsás, fonáka bőségesen pikkelyes.Korán,
március-áprilisban virágzik, termése későn, szeptembertől novemberig kihúzódóan
érik.A
dió mérete is fajmeghatározó tényező, ebben is elkülönül a kínai hikoritól. Diója
ovális, 3-3,7 cm hosszú, 2,3-3 cm széles. Éréskor a kopáncs félig felnyílik. A
kopáncsfelnyílásnak ez a jellegzetes módja képezi a harmadik fajmeghatározó, elkülönítő
jegyet.A
dióhéj négy gyenge, hosszanti bordával rendelkezik, 1,5-2,5 mm vastag.A
dió négyrekeszű.Ehető
diójáért termesztik, a dióbélből olajat is nyernek.

About these ads
Kategória: Egzotikus | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s